Az építészeti bűnmegelőzés nem annyira új gondolat.

 A fejlett nyugati országokban elkezdték vizsgálni, hogy mi az oka a bűnözés eltérő volumenének. A bűnözés ökológiáját akarták megérteni. A bűnözés egyenlőtlen térbeli eloszlásával foglalkozó Guerry az 1833-ban közzétett tanulmányában megállapította, hogy Franciaország északi megyéiben a tulajdon elleni, a déliekben viszont az erőszakos bűnözés van túlsúlyban. Magát a bűnözést a hiányos képzésre, a szegénységre, a népsűrűségre és végül az emberek egyenlőtlen esélyeire vezette vissza. Két évvel később Quetelet az előbbiekhez még okként hozzáfűzi az egyes környékek eltérő „moralitását”, az eltérő kísértést, aminek az ember ki van téve, továbbá a bűncselekmény véghezvitelének „könnyűségét”. Hosszú ideig nem volt hasonló próbálkozás, ami a bűnözés térbeliségét vizsgálva lényegesen újat hozott volna. Tényleg lehet a bűnalkalmakat csökkenteni egyszerű és tervezhető technikákkal? Igen, lehet.

A térfigyelő kamerákkal kapcsolatos indulatok épp akkorák, mint amekkorák az eredményességükhöz fűződő remények, igazolások. Most év vége felé közeledve, egyre több település nyert különböző pályázatokon forrást térfigyelő kamerákra, ezért is a Kossuth rádió Napközben című műsora vette napirendre a kérdést, ahol hasonló módon foglaltam állást. Csodaszer vagy haszontalan pénzpazarlás a kamera? Nézzünk utána!

A Szabálysértési törvény (Sztv.) módosítását kezdeményezi három (nem kriminál-)  politikus. A tervezet szerint 2011. január 1-jén életbe lépő módosítás szerint a rendőr által, a helyszínen kiszabható szabálysértési bírság a jelenlegi húszezerről százezer forintra emelkedik.

A nagyobb közbiztonság elérésére irányuló szándék és a logika méltányolandó, a kezdeményezés azonban nem időszerű és veszélyes. Az európai közösséggel való számos összehasonlítás alapján a magyar közlekedési morál messze alulmúlja a közösségét, s ez megalapozottá tehet egy ilyen kezdeményezést, ám több érv szól ellene, mint mellette.

Miből adódhatnak bűnözéskonfliktusok a városokban? Jónéhány nemzetközi és részben saját kutatásaim alapján az építészeti megoldásokra is figyelemmel az alábbi, négy zónát lehet megrajzolni...

Bizonyosan sokan nézik a címben szereplő krimit, amelyben az egyetemi katedráról segítenek a számok tudományával a rendőröknek... Az ember társas létét normák vagy szabályok irányítják. Káosz fenyegetne, ha nem ragaszkodnánk megannyi olyan szabályhoz, amely megmondja, hogy adott szituációban miként kell viselkedni. Bár a káosz eredeti jelentése „ásító üresség”, ez nem fedi igazán azokat a víziókat, amelyek a szabályok és szokásjogok nélküli világ létezéséről szólnak. A káosz-kutatók azonban azt állítják, hogy minden káosz szabályokat mutat fel, amelyek mélyen a történések mögött rejtőznek, s igazából matematikailag bonyolultan szabályozott szabálytalanságról van szó. Ennyit a PR-ról. Végső soron minden társadalmi történés szabályok alapján leírható és definiálható. A deviáns viselkedés tanulmányozása igen izgalmas, ugyanakkor szerteágazó terület. A szabályok megszegésének éppen annyi típusa van, ahány társadalmi norma és érték létezik. A devianciát leginkább úgy határozhatjuk meg, mint olyan normák és normarendszerek megszegését, amelyeket a közösség vagy társadalom jelentős része elfogad. Általában azért követjük a társadalmi szabályokat és normákat, mert a szocializáció során megszoktuk, hogy így teszünk. Más esetekben meggyőződésünk vezet, hogy a normakövetésből adódó cselekedetünk helyes. Minden társadalmi norma együtt jár bizonyos szankciókkal, amelyek elősegítik a konformitást.

A büntetőjogi jogalkotást a rendszerváltás után egyszerre jellemezte a pártállami intézményrendszer jogállammal össze nem egyeztethető elemeinek lebontása és az átalakuló szabály- és intézményrendszer kialakítása. Az alkotmánnyal, a legfőbb normákkal kellett összefésülni a rendészet normáit, a nemzetközi elvárásoknak, ratifikált egyezményeknek kellett megfelelni. Később a közbiztonsági, bűnügyi tendenciák befolyásolták a kodifikátorokat, sokszor reagált a büntetőjog jelenségekre, helyzetekre, rendre követő módon.

Finszter Géza felütése(1) alapos: „Realitásnak számít-e az olyan kriminálpolitika, amelyik egyszerre hirdet szigort és megbocsátást, működtet pozitív és negatív kontrollokat, kínál büntetést elkerülő alternatívákat és épít börtönöket? A bűnözésnek a 90-es évek közepétől mért számottevő csökkenése Amerikában és Nyugat-Európában azt igazolja, hogy csak a komplex közbiztonsági stratégiák számíthatnak sikerre, amelyek bizony nem csupán szellemi, hanem anyagi beruházást is igényelnek. (A montreali Nemzetközi Bűnmegelőzési Központ adatai szerint az utolsó három esztendőben Angliában a társadalmi hátrányok leküzdésére és oktatási programokra 1,6 milliárd dollárt, bűnmegelőzési célokra pedig 2,25 millió dollárt fordítottak. Kanadában egy 1998-tól 2002-ig tartó négyéves közbiztonsági terv megvalósítására 21 millió dollár került elkülönítésre, Franciaországban a városok biztonságosabbá tételére az 1994-1998 közötti periódusban 1,1 milliárd dollárt költöttek.)"(2)

„A folyamatot, melyben a rendőr személyisége kiformálódik, a következőkben foglalhatjuk össze: a rendőr szerepe tartalmaz két lényeges változót, a veszélyt és a közösségtől kapott hatalmat, melyeket az általuk kifejtett konstans nyomást figyelembe véve hatékonynak értelmezhetünk.”(1)

A rendőrt terhelő kétféle, egymásra ellentétesen ható presszió (egyrészt, hogy munkáját a személytelen utasítások, normák nyomása alatt végezze, másrészt hogy konfrontálódik az ismeretlennel, kiszámíthatatlannal), paradox helyzetet teremt – állítja Krémer Ferenc. A magyar rendőrség, mint szervezet s annak egyes tagjai el voltak zárva minden vizsgálódás elől a rendszerváltás előtt, azóta azonban mintha „rászakadt” volna társadalom, civil világ és média. Ha a szervezetről akarunk képet kapni, és beleássuk magunkat a szabályozását, működését biztosító normákba és kiegészítjük mindezt a szervezet által alkotott belső normákkal (mindet áttanulmányozni képtelenség) jobban eligazodhatunk. Ez azonban egy pozitív kép, amely inkább az elvárást, mintsem a valóságot tükrözi vissza. Inkább a hogyan-t, mint a milyen-t.

Concha Győző, a rendészet jeles kutatója, akadémiai székfoglalójában a rendőrség fajai között a biztonsági, közigazgatási rendőrséget különböztette meg. Az előbbi a bírói működéstől abban különbözik, hogy nem csak a jog eszményi uralmát biztosítja, lehetővé téve a tettesek elfogását, és e két feladat végett nem csak a tények, „hanem valószínűségek alapján is megszoríthatja a személyes szabadságot”. Ne feledjük: 1901-et írunk. A közigazgatási rendőrséget magától a közigazgatástól abban véli megkülönböztetni, hogy amíg a közigazgatás állapotot, intézményt vagy műveletet létesít, vagy folyamatot tervez, addig a rendőrség mindezek előfeltételeit nyújtja az „őrködés” vagy emberi szabadság korlátozásával. A rendőri működést éppúgy, mint a közigazgatásit, alkotónak, kezdeményezőnek tartja a bírói ellenőrző, rendező szerepével szembeállítva.

A rendészet fogalmába azok a represszív és preventív intézkedések tartoznak, amelyek a kriminálpolitika által meghatározott irányban, a bűnözés csökkentését az állam e céllal működő, legitim erőszakot (kényszerítési aktust) birtokló szervezetének intézményrendszerében valósulnak meg. Szamel Lajos örökérvényű, tradícióra figyelemmel lévő meghatározása „a rendészet úgy határozható meg, mint olyan állami tevékenység, amely a közrend megzavarásának megelőzésére, a közvetlen zavaró magatartás megakadályozására és a megzavart rend helyreállítására irányul”(1) – ma is eligazodási támpontot jelent. Igaz, a közrend és közbiztonság fogalmi elemei gyakorta keverednek, Szikinger István mondja: „Szamel Lajos és más szerzők közrendnek nevezett kategóriája lényegében a közbiztonsággal azonos, amennyiben jogilag szabályozott magatartásokra korlátozzuk a védelmi célú közhatalmi beavatkozás lehetőségét.”(2)

A bűnözés elleni küzdelem ma is Janus-arcú, s mint minden társadalmat veszélyeztető, annak működését negatívan befolyásoló tényezőnél, választani kell a megelőzés, vagy a már bekövetkezett jelenség hatásainak utólagos csökkentése között. A represszió alatt a korábban elkövetett bűncselekmények felderítését és a tettesek felelősségre vonását értjük (ez lehet hatékony eszköze a prevenciónak). A másik maga a prevenció, amely nem jelenthet mást, mint olyan hatások indukálását, kifejtését, amelyek a bűnözés terjedelmi visszafogását jelentik. Tehát a bűncselekmények létrejöttét kiváltó okok, folyamatok megszüntetése (ez az elkövető személyiségére is koncentráló komplex folyamat), de facto olyan feltételek, körülmények teremtését jelenti, amelyek révén lokalizálhatóak, minimumra szoríthatóak e jelenségek. Bizonyosnak tekinthető, hogy a megelőzés költséghatékonyabb, ám rendre tanúi vagyunk a represszió mindenhatóságának, pontosabban a bűnmegelőzés rangon aluli megítéléséhez.

A bűnözés az elfogadott megítélés szerint társadalmi jelenség, ha úgy tetszik, társadalmi tömegjelenség, amelyet a jog is szabályozási körébe von, szankcionálja azt, ezáltal válik jogi jelenséggé. „Bűnözésnek nevezem mindazt, ami antiszociálisan megsérti a társadalmi egyenlőtlenségeket védő törvényeket. A bűnözés az egyenlőtlenségeket reménytelen eszközökkel és ideiglenesen, az egyénre korlátozva szünteti meg.”(1)

Minden jogállam az emberek szabad akaratából szerveződve juttatja kifejezésre azokat az értékeket – s ezzel maga is önálló értékrendet teremt –, amelyeket a tradíció tőkéjén, de a jövőre figyelemmel is határoz meg a hétköznapok és közösségek számára. Az egységes Európa egy olyan közösség, amelynek önálló értékeket teremtő szabad közösségei, szabad államai ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. Kulturális és történelmi, a múltból induló, vagy épp a jelenből a jövő felé tartó fontos kapcsolatok ezek.

Pintér Sándor belügyminiszter kissé elrontotta a sajtómunkások hétvégéjét azzal, hogy egy szakmai fórumon azt találta mondani: „Az országban jelentősen vissza fog esni a vásárlóerő, szegényednek az emberek, egyre több olyan jelenség lesz, ami a rendvédelmi szervek nélkül nem lesz megoldható”. Ezt a Belügyminisztérium sajtója  egy ostoba magyarázkodással tetézte. Figyelemmel Pintér egy, a Kormány megalakulását követő megjegyzésére - valamint a Belügyminisztérium sajtójával szemben szakmai berkekben az elmúlt hónapokban  megfogalmazott kritikákra - két konklúzió adódik. Egy. Pintér Sándor elsősorban előrelátó rendőr szakember s csak másodsorban választást nyerni akaró politikus. Kettő. A belügyes kommunikációt nem ártana megerősíteni. És az első a fontosabb.

Ma további hét rendőrt vett őrizetbe a megyei ügyészség Sátoraljaújhelyen, ahol két hete ugyanennyi fővel csökkent a helyi rend őrzőinek száma. Ellenük vesztegetés gyanúja miatt indult eljárás.

Néhány évvel ezelőtt, még a helyi bűnmegelőzési tanács elnökeként diszkréten, majd egyre intenzívebben hívtam fel a figyelmet a Rendőrkapitányság állománya között megbújó erkölcsi erózióra, noha a most őrzietbe vettek közül többen akkor még nem voltak állományban.

Fenti hasonlatot Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke használta annak kapcsán, hogy szerinte a bírók sokszor sematikus döntéseket hoznak az előzetesen fogvatartottak fogvatartásának meghosszabbításakor, hiszen a bíró számára sokkal kockázatosabb kiengedni valakit, hiszen annak következménye lehet; viszont ha utóbb felmentik a terheltet, abból semmilyen hátránya nem származhat.

Gyakorta érzem, e kényelem és félelem átszövi a jog- és igazságszolgáltatási rendszer egész szövetét. Egyszerre akar a rendőr elismerést parancsnokától és köztől (ezért inkább igazoltat fényes nappal), mintsem bonyolódik kevésbé látványos és konfliktusos ügyekbe (discók és környékének ellenőrzése szombatonként). Orvos barátom meséli, hogy magánpraxisának egyik ügyfelét az állami kórház orvosa több hónapon keresztül küldte a legkülönfélébb vizsgálatokra, ám érdemben kevesebb mint 15 percet beszélgetett vele. Nem faggatta ki szokásairól, előzményeiről, nem ismerhette meg a kórelőzményt, így volt kényelmesebb. A sor persze szinte végtelen...

Papp Péter barátom, a kancellar.hu első embere írt néhány évvel ezelőtt egy cikket a Belügyi Szemle felkérésére, ennek másodközlése most és itt. Az apropót a hétvégén rendezett Hactivity adta…

A rendszerváltás hajnalán, ám még a rendőrségi törvény megszületése előtt Finszter Géza, a rendészet kiváló kutatója hasonló című cikkében vette sorra a magyar rendőrség akkori, általa tapasztalt, látott deficitjeit. Szavai ma még inkább igazak.

Ahogyan nő és szélesedik a kommunikáció világa, talán azzal egyenes arányban csökkenni látszik a bűnözés erőszakos megjelenítésére adott ösztönös user reakció, hiszen ma már alig-alig kapja fel fejét egy átlagolvasó egy-egy nagyobb balhéra, noha az is igaz, hogy ma még fizetőképes piaca van, ezért akár üzletet lehet alapozni a rendőrségi hírekre, balhékra. Az pedig, hogy az adott hírben mennyi a valóság, mennyire szakértő a kommentár – senkit nem érdekel.