A bűnözés az elfogadott megítélés szerint társadalmi jelenség, ha úgy tetszik, társadalmi tömegjelenség, amelyet a jog is szabályozási körébe von, szankcionálja azt, ezáltal válik jogi jelenséggé. „Bűnözésnek nevezem mindazt, ami antiszociálisan megsérti a társadalmi egyenlőtlenségeket védő törvényeket. A bűnözés az egyenlőtlenségeket reménytelen eszközökkel és ideiglenesen, az egyénre korlátozva szünteti meg.”(1)
A bűnözésre adott elméletek legjobb összehasonlító magyar munkája (2) szerint a három tradicionális iskolát (klasszikus, pozitivizmus, közvetítő) számos új megközelítésű elmélet támogatta vagy próbálta cáfolni. A bűnözés tudományának kezdeteit legvalószínűbben (3) elfogadható pozícionálás szerint a XVIII. századi klasszikus, pozitivista (XIX. sz. második fele), majd modern iskola (XX. sz. közepéig) jellemezte, amelyet napjainkban leginkább posztmodern szemlélet váltott fel. A bűnözés magyarázatát kereső elméletek mélyen megmutathatják az adott társadalom szociometriai keresztmetszetét is. A hagyományos konszenzuselmélet szerint a büntetőjog közös értékeket tükröz, a bűnözői viselkedésnek pedig egyaránt lehetnek pszichológiai, szociológiai vagy biológiai okai. Az 1950-es évek környékén megjelenő címkézés elmélet szerint a hatalom gazdái a törvények alkotói, az ő döntésük alapján válik el, ki törvényen kívüli, s egy folyamat vezet a bűnözői magatartáshoz. A konfliktuselmélet (kultúrkonfliktus és szubkultúra elméletek) alapján a hatalmi csoportok saját érdekeik kihasználására alkotják a törvényeket, s egyes csoportok igényei soha nem esnek egybe más csoportok szükségleteivel. A radikális elmélet (4) szerint pedig az uralkodó osztály érdekeit szolgálják a törvények, s a források elosztása körüli problémák jelenthetnek konfliktusokat. (5) A XX. század termelte ki a személyiség egyre nagyobb vizsgálatát is, és gyakorta tért vissza a klasszikus irányzatokhoz. Lombroso(6) elméletét – amelyben veleszületett testi jegyek alapján különböztette meg a bűnöző embert – már korában is jelentős érdeklődés övezte. A bűnös emberi magatartást nagyító alá vevő racionális döntés elmélete úgy véli, hogy az egyén a szűkös lehetőségei közül ésszerű döntés esetén a „legnagyobb szubjektív haszon” elérését alapozza meg. S minekutána úgysem sikerülhet szubjektív szükségleteinek teljes körű kielégítése, ezért folyton alternatív megoldásokat keres és hoz létre.(7)
A „rutintevékenység-megközelítés” és a „csekély önkontroll” elmélet alapja három elem egyidejű, együttes jelenléte. Tettes, tárgy vagy sértett, s a kedvező helyzet, ami szükséges a bűncselekmény megvalósulásához. Ezen elmélet is egyetért az előzővel abban, hogy a bűncselekmények nagy része javarészt átlagemberek viselkedési hibája.(8)
Hosszú út vezetett az elrettentő, kínzó büntetésektől, a testcsonkításokon, a testi stigmák alapján embereket tipizáló rendszeren át az ártatlanság vélelméig, a halálbüntetés létjogosultságáról vívott időnként újra és újra fellángoló vitákig. A tettarányos büntetés megjelenése komoly áttörést jelentett a gondolkodásban, kiszámíthatóbbá téve ezáltal a büntetőjogot, jogbiztonságot is. Az egyes büntetési módok, fokozatok tovább cizellálták a büntetés kiszabását, ma pedig a különböző alternatív büntetésekkel, a helyreállító igazságszolgáltatással új utakat keresünk.
(1) Eörsi István: A kis Valentinó; vers – esszé Jeles András filmjéről
(2) Korinek László: Bűnözési elméletek. Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2006.
(3) Ezt fogadja el Korinek László is. In: Korinek László: Irányzatok a kriminológiai gondolkodás fejlődésében. BM Kiadó, Budapest, 2001., 9. p.
(4) Korinek a radikális (kritikai) kriminológiában – egyebek mellett – a baloldali realizmus, anarchista kriminológia után feminista, neomarxista irányzatokat is megkülönböztet.
(5) Freda Adler és tsai: Kriminológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2000., 282. p.
(6) Lombroso: L’uomo delinquente – A bűnöző ember. Az 1876-ban megjelenő első kötetet 1878-ban követte a második kiadás, amelyben már jól látható „stigmákról”, testi jegyekről ír, amelyekből ha bármelyik felismerhető a gyermek születésénél, akkor beszélhetünk „il nato delinquente”-ről, vagyis született bűnözőről. Vélekedése, mely szerint a bűnöző az evolúcióban fejletlenebb emberfajta, erősen Darwin-centrikus. Lombroso tételeit élete során többször módosította, egyre kisebb szerepet adva a születési jellegzetességeknek.
(7) G. S. Becker: Ökonomische Erklärung menschlichen Verhaltens. Aufl. 2., Tübingen, 1993., 187-188. p.
(8) E. L. Cohen–M. Felson: Social Change and Crime Rate Trends: A Routine Activity Approach. American Sociological Review, no. 44., 1960. p. 588-608. Idézi Korinek: Irányzatok a kriminológiai gondolkodás fejlődésében. BM Kiadó, Budapest, 2001., 93. p.
