A rendszerváltás hajnalán, ám még a rendőrségi törvény megszületése előtt Finszter Géza, a rendészet kiváló kutatója hasonló című cikkében vette sorra a magyar rendőrség akkori, általa tapasztalt, látott deficitjeit. Szavai ma még inkább igazak.
Úgy vélte(1), hogy a rendőrség egyaránt küszködik funkcionális válsággal, amely a bűnözés növekedéséből, s abból is adódik, hogy a szervezet (ti. általában a rendőrségek) késve indították el azokat a belső reformokat, amelyekkel korszerűen támaszkodhatnak a társadalmaikban kialakult válságkezelő technikákra, a konfliktustűrő képesség nagyobb színvonalára s nem utolsó sorban a feszültségeket feltárni, orvosolni és levezetni képes politikai intézményrendszerre, konszenzusra s nem utolsó sorban a nemzeti gazdaságok teljesítményére, erejére. Az általam használt, a szakirodalomban megismert reform kifejezése szükségszerűen jelenti a szervezet teljes szervezeti, szakmai kompetenciának átvilágítását és szükségszerű korrekcióját, tagjainak át- és újraképzését, specializálódást, társadalmi akklimatizációját - tehát messze több, mint státuszközpontú humánpolitika. E reformok hiánya, vagy megkésettsége miatt szükségszerűen következnek be azok a súlyos konfliktusok, amelyek a döntéshozásban (hiszen a tényleges rendőrségi reform valamennyi európai államban a politika, a kormány döntéseinek konkrét vizsgálati hozadéka volt) cselekvésre bírták az államok vezető politikusait.(2) E funkcionális válság jelei jelen rendőrségünkben is fellelhetőek. Ugyancsak vonható párhuzam Finszter Géza akkoriban politikai-erkölcsi válságként nevezett tendenciáival, hiszen még ma is jelen van az a fajta statisztikai-eredményközpontú szemlélet a rendőri vezetésben, amellyel igazolni próbálják eredményességüket, holott erre régen nincs szükség. Ha csak a rendőri munka egyetlen viszonyszámát, a felderítési eredményességet emelem ki a rendszerváltás pillanatában (1989) az akkori 36%-os eredmény is dobogós helyet jelent. A statisztikagyártás kényszere pedig szükségszerűen jelenti a teljesítmény erózióját, ami a felsőbb szinteken egyfajta politikai konformitást eredeztethet. Ám mindaddig, amíg a rendőrség (annak irányítója) a végrehajtó hatalom (a demokratikusan négyévente újraválasztott Kormány) függelmi-kinevezési rendszerében működik, addig a kormány a lojalitást, a rendőrség az alkalmazkodást, megfelelni akarást fontos belső irányzéknak tekinti. Rendőrségünk, annak személyzete erre pedig már a legkevésbé van rászorulva. Olyan mértékű innovatív forradalom zajlott a testületben az elmúlt tíz esztendőben, amelyet csak az esetleges belső hatalmi presszió, a vezetők felé történő konformitás kényszere, az itt idézett kutatókkal összefüggésben említett néhány más folyamat ronthat még ma is jelentősen. Ugyanakkor ma már az átlagrendőrök számára nem szükséges semmilyen pártérdeknek megfelelni (mint a jelzett írás e gondolatában), s történelmi múlttá vált a korábban találó megjegyzés: „A rendőrségnél nem cinikus és az erőszakot önmagáért kedvelő beteg lelkek dolgoztak, hanem többségében olyanok, akik hittek ebben a politikai legitimációban.”(3)
A hivatkozott cikkben a válság harmadik megjelenési formája a legitimációs válság, amely akkoriban az alkotmányos működéshez szükséges jogállami garanciák hiányát jelentette, mára ez azonban eloszlott, hiszen a rendőrségi törvény megszületését követően több norma is foglalkozik a rendészet legitimációjával, s mindez a kutatások, a média, a civil közérdeklődés nem mindig segítő fókuszában.
Melyek a mai magyar rendőrség legjellemzőbb jellemzői, deficitjei és erényei, használható-e a rendőrséggel összefüggésben a válság kifejezés, vagy sokkal inkább egy eklektikus, jogaiban, önállóságában és demokráciájában önmagát kereső társadalom érzés- és élményvilágának sokszor oktalan céltáblájává lett a magyar legitim erőszakot birtokló szervezet?! Mi szükséges ahhoz, hogy a rendőrség egy korszerű, funkcionálisan egy speciális szolgáltató, ám hatalmi arroganciától mentes, határozott közigazgatási-rendészeti szervezet lehessen?
E blogban ezekkel foglalkozunk.
Jegyzetek
Egy belga tanulmány alapján, innen: Rendőri szolgálatok Belgiumban. A Belügyminisztérium kiadványa, 1986., Brüsszel.
Jellemző e politikai coming out-ra, hogy a francia rendőrség mélypontját követően (1983-85) az akkori francia belügyminiszter a rendőrségi modernizáció keretében konkrétan úgy fogalmazott, hogy e nélkül a rendőrség képtelenné válik a feladatainak teljesítésére. A terrorhullám, majd a miniszteri, politikai egyezőség után 5 milliárd frank fejlesztést szavazott a francia nemzetgyűlés a rendőrségnek.
Dr. Finszter Géza: A magyar rendőrség válsága. Belügyi Szemle 1990. 6. szám, 12. p
