A büntetőjogi jogalkotást a rendszerváltás után egyszerre jellemezte a pártállami intézményrendszer jogállammal össze nem egyeztethető elemeinek lebontása és az átalakuló szabály- és intézményrendszer kialakítása. Az alkotmánnyal, a legfőbb normákkal kellett összefésülni a rendészet normáit, a nemzetközi elvárásoknak, ratifikált egyezményeknek kellett megfelelni. Később a közbiztonsági, bűnügyi tendenciák befolyásolták a kodifikátorokat, sokszor reagált a büntetőjog jelenségekre, helyzetekre, rendre követő módon.

Még 2000 előtt világossá vált, hogy csak új kriminálpolitikai elképzelés alapján lehet valódi változás, a konszenzuson nyugvó kriminálpolitikának pedig meg kell előzni, és párhuzamban kell állnia az ebből levezethető, erre épülő rendészeti politikával, stratégiával, azzal, hogy milyen rendőrséget csináljunk. Volt, aki úgy vélte – többek között Irk Ferenc –, hogy egy „szikárabb, szigorúbb” anyagi jogra van szükség, volt, aki ennek szöges ellentétét akarta, vagy épp a mediáció felé mutató jogpolitikai megoldásokat favorizálta. „…büntetőpolitikánk is reménytelenül frusztrálja a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban dolgozókat. Mint a rossz orvos, aki csak egyetlen gyógyszert ismer, s a többet, még többet ugyanabból elve szerint más eszköz híján büntetik, majd visszaesőként szigorúbban büntetik a réges-rég elrontott életű nomádokat…” – fogalmazott Korinek László néhány éve a Magyar Kriminológia Társaság ülésén. A rendészet az a terület – vonható le az elmúlt évek tapasztalataiból –, amely a leginkább kiszolgáltatott a napi rögtönzéseknek, politikai csatározásoknak, és a legjobban nélkülözi azt a pillanatokon túlmutató koncepcionális tervezést, stratégiai szemléletet, amely szakmakénti elismerését segíthetné.(1)

A hetvenes évekre nyilvánvaló jóléti büntetőpolitikai válságot követően egyre inkább az új utak keresése jellemző. Tanúi voltunk számos országban a büntető ráció térnyerésének. Az utóbbi években egyre inkább terjedő helyreállító igazságszolgáltatásról Nils Christie mondotta, hogy az áldozat kétszeresen is vesztes, egyrészt, mint a bűncselekmény sértettje, másrészt mint a büntetőeljárás kiszolgáltatottja.(2) Magyarországon sajátos vonulatot mutat a rendszerváltás óta a kriminálpolitika. Korinek László írja minderről: „… úgy tűnik, a büntetőpolitikában minden politikai váltás egyúttal markáns, de sajnálatosan egyoldalú szemléletváltozással is együtt jár, így tehát hazánkban nem lehet egymásra szervesen épülő, kiegyensúlyozott büntetőpolitikáról beszélni."(3)