A Belügyminisztérium szakmai, tudományos folyóiratának írtam ezzel azonos címmel cikket, itt másodközlés lenne, ám elvettem és hozzátettem, újragondoltam…
Ifjúkorom egyik máig legmaradandóbb olvasmánya, egy antikvárium napszítta kirakatából, megkopott, rongyos kötet formájában idős illemtanáromtól került hozzám, közel húsz esztendeje. Emlékszem, az első éjszaka egy negyvenes izzó fénye mellett olyan óvatossággal kóstolgattam, mint aki attól fél: egyszer elfogynak a sorok. Az első jelzetet „Az igazságról és ami mögötte van” címet viselő fejezethez tettem, s az első sorait ma, álmomból riadva is tudom: „Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is: magadon is, az igazságon is.” (1)
Később persze – már rendőrként - megtanultam, gyakorta többféle igazság létezik. Ma pedig, amikor a bűnmegelőzési kutatásaim elmúlt tíz esztendejére tekintek vissza, úgy érzem, időnként az igazságot túl gyakran hallgatjuk el. S csak néha mosolygok.
Márait persze – semmi nem törölheti ki hétköznapjaimból.
Tézisek a bűnmegelőzés apropóján, melyekről azt hittem: igazak
I. „Tekintve, hogy a politikusoknak célrendszerükben, értékelési mechanizmusukban a leginkább meghatározó körülmény az a törekvésük, miszerint olyan helyzetbe kerülhessenek, hogy a közösségre vonatkozó döntésekben részt vehessenek, magyarán megnyerjék a választásokat, ez a motiváció aztán mindent felülíró körülménnyé válik. Ez technikailag azt jelenti, hogy jobb esetben az eredetileg is meglévő eszméiből, értékválasztásából következő csoport érdekeinek képviseletét látják el, vagy rosszabb esetben a választópolgárok egyik-másik csoportjának őket megválasztó akaratnyilvánításáért cserébe keresik azok kegyét, azonosulnak törekvéseikkel, érvényesítik érdekeit.” (2) Különösen megjelenik ez akkor, amikor a büntető- vagy kriminálpolitika alapvető irányairól (3) vagy netán annak egyik sokáig elhanyagolt részéről, a kriminálprevenció megítéléséről és térnyeréséről kell szólni. Bár a rendszerváltozás után minden, újonnan hivatalba lépő magyar kormány kiemelt helyen kezelte a közbiztonság kérdését, egyik sem jutott el odáig, hogy e kérdésben ne csak a választási illúziók egy fejezetét töltsék meg, s érdemben szóljanak a bűnmegelőzés igazi alternatíváról, s kódolják újra a szakemberek régen bizonyított tézisei alapján koncepciójukat.(4) Miért?
Részben ez azzal is magyarázható, hogy a bűnmegelőzés, - legalábbis rövid távon – nem ígér igazi, látványos, médiaeseménnyé növő eredményeket. Bár a megelőzési munka minden területen (az egészségügytől a környezetvédelemig) bizonyítottan olcsóbb, mégsem válhat – épp előbbiek okán igazi prioritássá.
Ezzel egyidejűleg, évtizedekig a rendőrségre, mint a társadalom alapvető biztonságot szolgáltató intézményére hárult e terület (elszigetelt) kezelése. Olykor pedig ez épp a megyei rendőr-főkapitányok habitusán, vagy szemléletén állt vagy bukott.
Bár újkori szlogenként néhány éve hallottuk (annyit is ért): „a kormány befektetésnek tekinti a bűnmegelőzést” – mégis úgy vélem, hogy kriminálpolitikusok, kriminológusok, rendészeti kutatók, s más szakemberek méltánylandó erőfeszítései ellenére a magyar bűnmegelőzés kormányzati (állami) kezelésében, s különösen finanszírozásában nem érte még el azt a helyet, amely az Európai Unió tagállamainak többségében őt megilleti. Hiányzik a kontextuális szemlélet a politika részéről, az érdemi lobbi. A politikai értelmezés és mellőzés egyes dimenzióiról szóltam, a financiális kérdések pedig alapvetően összefüggenek második megállapításommal. Ezt bizonyítja az is, hogy jelenleg a legmagasabb e célt szolgáló normánk egy országgyűlési határozat, holott a bűnmegelőzési törvényről közel két évtizede polemizál a praxis.(5)
II. Bár az első gondolatsor kritikai elemekkel terhes, azonban magam is jól látom, hogy szignifikáns összefüggés van a bűnmegelőzés (anyagi) támogatása (ezzel együtt megbecsültsége) és a gazdaság állapota között. Lefordítva azt is mondhatnám: Magyarországon még soha nem volt olyan állapotban a gazdaság, hogy igazán szólhassunk a bűnmegelőzésről. Világválság után pedig már e sorok leírása is időfecsérlés lehet. Érdemes lehetne egy olyan kutatás összefüggéseit feltárni, amely taglalja: európai vagy más országok GDP-jük milyen nagyságrendjét fektetik megelőzési célokra, s ezen országok legfontosabb, kriminálstatisztikai mutatói (tízezer lakosra jutó bűncselekmények, rendőrsűrűség, stb.) milyen összefüggéseket mutatnak. Jól tudjuk, hogy Magyarország milyen típusú kriminológiai változáson esett keresztül a nyolcvanas évek végétől, s mások mellett(6) csak sejtjük, hogy uniós csatlakozásunk együtt jár majd a bűncselekmények növekedésével.
III. A harmadik, általam szubjektíve fontosnak tartott kiemelés az, hogy még ma sem tisztult le teljes bizonyossággal, hogy a bűnmegelőzés rendszerét mennyiben manifesztálhatjuk egy szervezetileg önálló, (független) szakmai intézménynek. Jómagam sokakkal ellentétben itt fontosnak tartom a centralizációt, vagyis azt, hogy a kiváló tudósokat, műhelyeket, országos és regionális programokat(7) egy laza rendszerű, ám valamilyen stabilitást és önállóságot jelentő, költségvetésből finanszírozott, leginkább miniszteriális szervek közötti, közvetlen állami (8) irányítással működő grémiumként képzelem el. Ennek szakmai önállóságát, pénzügyi stabilitását az biztosíthatná, - hogy a jelenleg Országgyűlés által elfogadott Társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájához hasonlatosan – egy átfogó, több minisztériumra kiterjedő érdemi bűnmegelőzési koncepciót ne kormányzati ciklusokra, hanem azokon átívelve, legalább 10-12 esztendőre fogadjon el a Parlament.
IV. A „huszonnegyedik óra” kifejezése sokkal inkább drámai, mintsem szakmai, itt azonban különösen eklatáns módon mutatja be a helyzetet. Feltehetően egy bűnözési hullám elején vagyunk(9) , egy olyan időszakban, amikor az állami költségvetés megszorításoktól terhes. Ezzel egyidőben vagyunk tanúi annak, - s ez lenne az utolsó megállapításom -, hogy a magyar szakemberek birtokában vannak mindazon képességeknek, készségeknek és ismereteknek, amellyel megteremthető lenne egy példaértékű megelőzési rendszer. Mégis, ma még inkább van (szakmai) vita gyakorló szakemberek között az elmélet és gyakorlat különbözőségéről és egyik másik bizonyítani próbált fontosságáról, - a miértekről –, mintsem a különböző érdekelt intézmények proaktív, kezdeményező kollaborációjáról, de facto - a hogyanokról. Ezért különösen fontosak a több évre visszatekintő, megalapozott, tudományos háttérrel bíró gyakorlati programok, amelyek nem csak egy-egy szituatív módszerként, hanem követendő, akklimatizálható program-együttesként jelennek meg.
Jegyzetek
1 Márai Sándor: Füves könyv. Révai Kiadó Budapest, 1943.
2 Korinek László: A büntetőpolitika irányelvei Magyarországon. Kézirat, Budapest, 2003.
3 Bár megjegyzem: magam is tanúja voltam annak, amikor felelős politikusok vitáztak arról, mennyiben van egy általános politikai megfogalmazásban jelentősége a kriminálpolitikai irányelveknek, léteznek-e egyáltalán ilyenek, vagy pusztán elégséges a közbiztonságról néhány sarkos megjegyzést tenni – ami hozzásegítheti őket a választások megnyeréséhez?!
4 Bár Korinek fentebb hivatkozott írása ebben is segít eligazodásban: „Mindenekelőtt azt kell látni, hogy ezeket a döntéseket is szükségképpen politikusok hozzák, akikre sajátos gondolkodásmód, sajátos tudásforma, sajátos célrendszer, sajátos értékelési mechanizmus jellemző. A politikus rendelkezik ugyan valamilyen eredeti végzettséggel, amit azonban rendszerint tartósan nem gyakorolt, így a szakképzettségből eredeztethető tudásának relevanciája elhanyagolható, ennél fogva, bár a politikusok meghatározó részben éppen hogy jogászok, speciális, a büntetőpolitikában kamatoztatható átfogó, elméleti tudással ők sem rendelkeznek.
Tehát a politikus nem azonos a kriminálpolitikussal.
A politikust a többi értelmiségi foglalkozástól viszont leginkább az különbözteti meg, hogy ő az a szakember, aki a közösségre vonatkozó döntéseket hoz. Generalista típusú társadalmi mérnök. Ennyit a személyről.
Ami viszont a büntetőpolitikai természetű döntéshozatal sajátosságát illeti, ennek mechanizmusa némileg eltér az egyéb társadalompolitikai döntésektől. Az előbb írt politikai motiváció itt egy sajátos, új elemmel bővül, éspedig azzal, hogy egy létező problémát céljaiknak megfelelően speciálisan formálnak.”
5 Megjegyzem: nem vagyok híve a feltétlen, a társadalom minden területére kiterjedő törvényalkotásnak. Ezzel együtt a demokratikus jogállam a társadalmi igényeknek megfelelve törvények kereteibe ágyazta azon felhatalmazást, amellyel kijelölte, de nem visszavonhatatlanul kőbe véste a demokratikus szabályokat. A társadalom minden (állami) szolgáltató intézménye, hatalmát végső soron az állampolgároktól származtatja, így teljesen természetes, hogy ezen polgárok szabadságfokának, műveltségének növekedésével újra és újra meg kell feleltetni az aktuális nemzeti igényeknek. El kell felejteni és túl kell lépni a jogszabályok feltétel nélküli primátusán, azon, hogy e normák legfontosabb rendeltetése a bármi áron, öncélúan történő érvényesítés. A demokratikus jogállam, az alkotmány, ezzel együtt a normák csak egyetlen célt szolgálhatnak: a polgárok legmagasabb fokú boldogságát és biztonságát. S minek utána e jogállam elviekben legfontosabb normája a törvény, meggyőződésem, hogy ez szolgálná hosszabb távon a prevenció megfelelő rangra emelését. Finszter Gézával egyezően vallom: olyan generális törvényre van szükség, amely a közbiztonságról szól, fontos (számomra meghatározó) része a megelőzéssel történő állami, önkormányzati és civil gondoskodás, s az összes más vonatkozó norma (Btk., Rendőrségi törvény, Be, stb.) ennek alárendelésében nyerheti el funkcióit.
6 Lásd például: Kertész Imre: Mi vár még ránk? - című írását. Kertész Imre: Mi vár még ránk? Büntetőjogi kodifikáció, HVG-ORAC. 2002. 1. szám. 3-5. p.
7 A Belügyminisztérium Bűnmegelőzési Központja épp e nyáron látott hozzá egy magyar bűnmegelőzési gyakorlatokat bemutató kötet anyagainak összegyűjtéséhez, kiadásához
8 S itt szándékosan nem használom a választási ciklusokkal összefüggésben értelmezhető kormányzati kifejezést
9 Bár az egységes rendőrségi-ügyészségi statisztikából csak hosszabb távon szabad érdemi következtetéseket levonni, mégis némi emelkedést tapasztalhatunk bizonyos bűncselekmények vonatkozásában, a hosszabb távú prognózisokat igazolandó
