A bűnmegelőzés egyes aktorai

Az állam, a végrehajtó hatalom, ám különösen a politika szereplőinek igazán fontos lenne a közbiztonság, a bűnmegelőzés kérdései okán kompromisszumot kötni, s az egyes racionalizálási, vagy rendészeti-szakmai kérdések megítélését a szakértőkre, nem pedig lobbycsoportokra vagy az ellenzéki vagy épp kormányzati szerepből fakadó rituális szokásokra bízni. A mindenkori ellenzék (demagógiára hajlamos része) a növekvő bűnözési félelmet, mint jogalapot használja fel az egyes törvényjavaslatok indokolásában, s elvtelenül ígérnek mindent a bűnüldözőknek néhány szavazat reményében. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állam nem képes polgárai számára a biztonságot, mint alkotmányos jogot garantálni, felvetődik a kérdés: ki pótolja az ekként keletkezett űrt? Sajnos ez az a kérdés, amit a mindenkori ellenzék kihasznál a saját interpretálásban a mindenkori kormányt támadva.

Ma, a Magyar Köztársaságban leginkább a konzervatív pártok köré a megtorló, represszív büntetőpolitika jegyeit, a szocialista-liberális pártokhoz, pedig inkább az engedékenyebb, liberálisabb, prevencióra hajlamos stigmákat illesztik. Tény azonban, hogy nincs következetes, jól elkülönülő vonalvezetése a közbiztonság alakításának, (talán épp ezért) lehetne érdemi kompromisszumot kötni e kérdésekben, amelyre a mai magyar politikai érában nem mutatkozik esély.

Murphy törvénye igaz mindenütt, a bűnözésben is, tehát ahol alkalom kínálkozik, ott az állam polgárai közül biztosan lesznek, akik megragadják a lehetőségeket. Az állampolgárok szabadságfoka jelentősen megnőtt a korábbi politikai rendszer elvetésével, ám a szabadsággal járó negatív társadalmi deficiteket, különösen a szegénységet, a bűnözés növekedését erős frusztrációként élték meg. Mindig könnyebb elfogadni a jót, az előnyöket, mint megérteni az ezzel járó hátrányokat, s Magyarországon is ez történt. A nagyon gazdag és nagyon szegény rétegek közötti óriási ellentétek feszítik a társadalmat, ami azt is jelenti, hogy a nagyon gazdagok „megvehetik” szinte teljes, saját biztonságukat, a depriváltabb rétegeknek azonban valamilyen másodlagos biztonság jut. Épp ezért e rétegek alkalom esetén könnyen térnek a bűn útjára, vagy használják ki a szabályozatlan területeket. Mindig lesznek, akik kihasználják e lehetőségeket, s lesznek olyan marginális csoportok, akik számára ez jelenthet fő megélhetési forrást.
A megváltozott helyzetben a polgárok célpontjaivá válnak a külföldiek, a „tehetetlen” rendőrök, az „erélytelen” politikusok később, pedig a biztonságot megfizetni képes polgárok is. Ennek kiegyenlítésére szükséges az államnak olyan intézkedéseket hoznia, amelyek legalább a bűnözés elfogadható szintű megjelenéséig csökkentik az áldozatok személyi és anyagi terheit.

Mindezeken túl aggasztó módon csökkent a társadalom önvédelmi képessége, amit talán csak az utóbbi időben néhány civil szervezet próbál ellensúlyozni. A közgondolkodás még mindig nem látja tisztán, hogy a bűnözés magában a társadalomban keletkezik, ezért ellene küzdeni is legeredményesebben magában a társadalom alapjaiban, jó és időbeni felismeréssel lehet.

A rendőrségre mindig a legnehezebb, jogalkalmazói szerepkör jut, amelynek tagjai a hierarchiából fakadóan még csak nem is kritizálhatják az őket érintő folyamatokat. Emellett a szervezet nem is igazán befogadással tekint az újra, a változásokra, értékmegőrző képessége bár sokat veszített az elmúlt években, mégis nemes tulajdonságai között számon tartott érték. A rendszerváltással nagyon jelentős súly nehezedett rá (1) . Egyrészt saját múltja mellett fel kellett dolgoznia egy legitimációs válságot is, amelyeket morális válság kísért. Harmadsorban pedig – s ez a legnehezebb – a szakmai válság megoldása jelent igazán nagy terhet számára, hiszen a személycserékkel új koncepciók mindig, igazi áttörés ritkán érkezik. A rendőrök éppúgy reagálnák a változásokra, mint minden hasonló, mamut állami szervezet, s ráadásul szigorúbb konformitás kényszer terhe alatt.

Az eredménykényszer ugyanakkor múltbeli örökség. Nehezen élik meg, hogy arányaikban ma már több elkövető maradhat szabadon, mint ahányat évtizedekkel korábban elfogni voltak képesek. Nagy méreteket öltött a fluktuáció, ennek okai között az elmaradt fizetésemelés, a rendőrségi humánpolitikai hiánya mellett az is szerepel, hogy a megszorítások után egyre több képzett szakember fordul a piac felé. Lényegesen javultak az infrastrukturális viszonyok, ám a speciális területek megkövetelte szakmai tapasztalat gyakorta hiányzik. Ma el kell fogadnunk, hogy egy belgyógyászt nem küldenek be vakbélműtétre operálni, s egy közlekedési szakterületen dolgozó rendőrt sem lehet eredményesen „vezényelni” mondjuk gazdasági szakterületre.

Nem vitathatjuk, hogy a biztonság itt kiemelt (fő)szereplőin túl minden szereplő helyzete – már ami a bűnözés elviselését illeti – nehezebbé vált. Éppen ezért fontos lenne, hogy a társadalom valamennyi meghatározó szereplője a biztonságot célzó törekvéseket szakmaiságukba ágyazva, nem pedig más, jelentéktelen determinánsokra alapozva ítélje meg.

Az állam intézményi szférája

Ha végigtekintünk a magyar bűnmegelőzés néhány évtizedén rájövünk, hogy mindez egy retorikai paradoxon. Hiszen helyesebb lenne az elmúlt évtizedek bűnmegelőzést szolgáló történéseiről szólni, hiszen érdemi intézmények és támogatottság híján nem szólhatunk érdemi megelőzésről sem.

Ha visszagondolunk az elmúlt harminc évre, amióta a bűnmegelőzés fogalma folyamatosan napirenden szerepel, megtapasztaljuk: érdemi előrelépés alig történt. Minden évben voltak konferenciák, alakultak tanácsok, de munkájukra – nevükkel ellentétben inkább a tanácstalanság – volt a jellemző. A bűnözés ma is Janus-arcú. Választhatunk – de valóban választhatunk??- a megelőzés, vagy a már bekövetkezett hatások utólagos csökkentése között. A represszión a korábban elkövetett cselekmények felderítését és a tettesek felelősségre vonását értjük, ami maga is lehet hatékony eszköze a prevenciónak. A prevenció azonban olyan hatások kifejtését, kell, hogy jelentse, amely a bűnözés minőségi és mennyiségi terjedelmének visszaszorítására alkalmas. Ebben a társadalom minden szereplőjének és az egyénnek jól körülhatárolható feladata van.

Kriminológiai közhely, ám igaz: eredmény csak a két terület együttes alkalmazásától várható el, hiszen professzionális bűnüldözés nélkül nem lehet eredményes a megelőzés sem. Másrészt tény, hogy a represszió tartalékai régen kimerültek, ezért szükségszerűen helyeződik át a hangsúly a prevencióra. S azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár erre csak becslések történtek, de a megelőzés fajlagos költségei kedvezőbbek.
Néhány éve egy kutatás megállapította, hogy a bűnözési félelem nő. Sem ennek részleteire, sem a biztonság elemeire nincs lehetőségem ezen előadás keretei között kitérni, azt azonban látnunk kell – s erre a bevezetőben utaltam -, hogy a társadalom kezd rátalálni egy közel kétszáz éve odahagyott útra. Hiszen igaz, hogy a XIX. század jogelveivel nem lehet a XXI. század bűnözése ellen harcolni. Ám a jogállamiság megteremtett értékei, - az emberi jogok tisztelete, a büntető hatalom korlátozása, a bizonyítási tilalmak, az eljárási garanciák kiépítése, a büntetések krudélis, kegyetlen formáinak elutasítása -, minden demokrácia, minden közösség számára megőrzendőek, tehát az új utak keresésekor az ősforrásra kell rálelnünk.

Nem tisztem, és lelkiismeretem sem lenne a bűnmegelőzés zsákutcái kapcsán a korábbi évtizedek kronologikus történéseit feltárni. Annál is inkább, mert a bűnözéssel szembeni fellépés hagyományos formáinak hatékonyságát gyakorta (okkal) kérdőjelezik meg, és vádolják mind az elméletet, mind a gyakorlatot innovációhiánnyal, míg a konzervatívabb (populista) kriminálpolitika hívei a represszió növelését, a szigorúbb büntetések szaporítását találják hatékony megelőzési módszernek. Ez pedig – mármint, hogy a büntetési tételek szigorítása jó megelőzési módszer – egyszerűen nem igaz.

A demokratikus jogállam lényegéből következően törődik polgárai vélekedésével, sérelmeivel, s témánk szempontjából a bűncselekmények áldozataival. Ez utóbbiba – tágan értelmezve – beletartoznak a bűnözéstől növekvő félelemben élő állampolgárok, mivel ezen polgárok életminősége félelmükkel, szorongásukkal egyenes arányban nő. Adódik tehát a kérdés: mely állami, önkormányzati, társadalmi szerveknek adódnak e téren teendőik.

Úgy vélem, itt a hangsúlyt annak a (ma még csak teóriaként) létező állami, minisztériumok között működő megelőzési csúcsszervnek kellene meglelnie, amelyet felelőssé tehetnénk a prevenció valós meghonosításáért. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az önkormányzatok képezhetnék e rendszer legstabilabb oszlopát, hiszen a közigazgatás valamennyi normáján keresztül beavatkozási felhatalmazást kaphatnának a veszélyesnek ítélt folyamatok kontrollált kezelésébe.

Ha egyetlen gondolat erejéig visszakanyarodunk a magyar bűnmegelőzés történetéhez, látni kell, hogy a legfontosabb mérföldkő az 1995-ben létrehozott Országos Bűnmegelőzési Tanács volt, ami később az OKBK, mai nevén a Biztonságos Magyarországért Közalapítvány megalapításával teljesedett ki. Az Országos Kriminológiai Intézet nagyon sok kutatással segítette e munkát, amire a végrehajtó hatalom gyakorlói nem mindig voltak igazán fogékonyak. Két éve azonban a politika üzenetet küldött a praxisnak: a Belügyminisztériumban helyettes államtitkári, az Igazságügyi Minisztériumban pedig a büntetőpolitikai elvi kérdéseiért felelős államtitkári posztban is fontosnak látta deklarálni a megelőzés jelentőségét. Ha komolyan vesszük a kormány üzenetét, s a bűnmegelőzést az állam nem csak szalagcímként tekinti befektetésnek – minden tőzsdeügynök megmondhatja – a befektetéshez pénz kell. E pénz előteremtése és a finanszírozás, támogatások koncepcionális elveinek pontos kidolgozása nagyon fontos feladat. Azonban ne rohanjunk előre, kíséreljük meg összeszedni a korábbi évtizedek bűnmegelőzési deficitjeit:
- bár évtizedek óta beszélünk róla, ma is hiányos a pontos jogi szabályozás. Ne higgyék, hogy jogászként feltétel nélküli híve vagyok a teljes szabályozottságnak, épp ezért nem azt mondtam, hogy hiányzik a bűnmegelőzési törvény, hanem azt mondom: mind az Önkormányzati mind pedig a Rendőrségi törvény megelőzésre vonatkozó fejezetei szerényen szólva is elégtelennek bizonyulnak az általam sokat hangoztatott más, közösségi szemléletű, egyáltalán bűnmegelőzést előtérbe helyező szempontok alapján. Ezzel együtt számos más norma (amely például adókönnyítést tenne lehetővé az e téren dolgozóknak) megalkotása késik, s én már abban sem hiszek, hogy igazán lehetséges határozott, ami fontosabb: egységes politikai akaratot felmutatni;
- mára sem épültek még ki a bűnmegelőzés regionális hídfői, nincs rendszeres, tudományos alapokon nyugvó szakemberképzés;
- nincs a költségvetésben önálló fejezete e kérdésnek, e pillanatban erre vonatkozóan merész, tán vakmerő dolog lenne felelős állami vezetőtől garanciát kicsikarni;
- az Országgyűlés által már elfogadott Társadalmi Bűnmegelőzés Nemzeti Stratégiája az elmúlt évek legkonkrétabb s legnagyszerűbb tudományos megalapozottságú ötletbörzéje és szakmai esszenciája, ám adós marad a régóta problémát jelentő rendőri bűnmegelőzés szerepének meghatározásával. Hiszen a rendőrségeknél a megelőzési munka nagyon sokszor a sor végén kullog, bármennyire kegyetlenül is hangzik, de igaznak tűnnek Szikinger István 1998 januárjában elhangzott mondatai: „A rendőrség nem előzi meg a bűnt, és érdemben nem tudja megakadályozni annak megvalósítását. Ezzel szemben a rendőrségi propaganda azt a látszatot tartja fenn, mintha ez másképp volna. Tipikusak azok a rendőrségi és politikai megnyilatkozások, amelyek szerint a rendőrség a társadalom bűnözés elleni legfőbb védelmezőjeként jelenik meg, s amely szerepét pusztán a rendelkezésre bocsátott források szűkössége, különösen az alacsony létszám miatt nem tudja kellőképpen betölteni.” Ha pedig ez így van – érdemes újragondolni a rendőri megelőzés szerepét is.

Néhány szabálytalan gondolat a rendőri megelőzésről

Tanúi lehetünk annak, hogy a XXI. századra a rendészeti filozófiának, a rendészeti gondolkodásnak több irányzata alakult ki, hogy mást ne említsek az egyes rendőrségek szemléleti, cselekvésbeli megítélésében különösen. Minden nemzet sajátos és egyedi történelmi evolúción ment keresztül, amely formálta, s a nemzeti identitáshoz, önérzethez, a közösség szabadságeszméjének fejlődéséhez, a jogállam kereteihez igazította a legitim állami kényszerrel felruházott szervezet, a rendőrség sajátos alkotmányos jogállását.

Fontos lehet ez akkor, amikor állítjuk, - hisz tudjuk –, hogy a bűnmegelőzés modernkori letéteményesének szerepébe – amióta csak e fogalmat használjuk – e szervezet kényszerült. Feltehetően azért, mert a közbiztonságért is e szervezetet volt szokás okolni, s feltehetően azért is, mert a korabeli döntéshozók leginkább ide illeszthetőnek tartották az ezzel való, nem túl komolyan vett ténykedést.

A rendőrség a társadalom egyik legfontosabb szociális szolgáltató intézménye, hatalmát végső soron az állampolgároktól származtatja, így teljesen természetes, hogy ezen polgárok szabadságfokának, műveltségének növekedésével újra és újra meg kell feleltetni az aktuális nemzeti igényeknek. El kell felejteni és túl kell lépni a jogszabályok feltétel nélküli primátusán, azon, hogy e normák legfontosabb rendeltetése a bármi áron, öncélúan történő érvényesítés. A demokratikus jogállam, az alkotmány, ezzel együtt a normák csak egyetlen célt szolgálhatnak: a polgárok legmagasabb fokú boldogságát és biztonságát. Ehhez a diszkrecionális jogosítványok alkotó felhatalmazására van szükség. Úgy vélem, társadalmunk előbb hivatkozott fejlődése elérte azt a fokot, amely igényli, hogy a crime controll, tehát a bűnüldöző típusú, általánosan elterjedt rendőrségek felől elmozduljon a közösségi szemléletű, megelőző típusú rendőrség felé. Fogalmazhatnánk Young-hoz(2) hasonlóan sarkosabban is: a katonai típusú rendőrségtől (military policing) el kell jutni a konszenzuson alapuló rendőrségig (consensus policing). Az ehhez szükséges utat több nemzet járta már végig, egy-egy állam alkotmányos hátterének, jogi normáinak változtatásához azonban a közösség ezt igénylő akaratára és felhatalmazására van szükség.

A rendőrség létéhez és szolgáltatásainak szükségszerűségéhez, specifikumához kétség nem férhet. Fontos azonban hatékonyságát növelni, az s új típusú társadalmi, gazdasági és egyéb más szempontok megjelenésével rendszeresen értékelni is teljesítményének hatékonyságát, s ennek növelése érdekében változtatni mozgásterén. E folyamat során kaphat végre igazi és megérdemelt szerepet a rendőri megelőzés, amelynek fontosabb sarokköveit az alábbiakban látom:
Nem a kutatások bázisává, hanem az ilyen célú rendészeti együttműködések gazdájává, tehát: végrehajtóvá kell váljon a rendőrség megelőzési szolgálata, akkor amikor:
- nemzetközi kutatási programokat, modelleket vesz át, amelyek adaptálásakor törekszik a magyar sajátosságokra (pl. roma konfliktusok kezelése, e probléma kiterjesztése, tolerancia-növelő tréningek, stb.);
- olyan klasszikus területeken léphet érdemben előre, mint a megelőző vagyonvédelem, a klasszikus gyermek-és ifjúságvédelem. Ez utóbbinál azonban különösen nem egy-egy lánglelkű, ám elszigetelt rendőr egyéni teljesítményére, hanem országosan ugyanarra a letisztult, pedagógusok által is jóváhagyott oktatási modellre, együttműködésben megvalósuló programra van szükség. A vagyonvédelem vonatkozásában is tehető néhány megszorítás. Fontos lenne olyan országos együttműködést kötni a biztosítók országos szövetségével, a szakmai kamarával és jelentősebb képviselőkkel, amelyek konvertálhatók megyei, és regionális szintekre. Ebben meg kell jelenjen az adókedvezmények igénybevételének lehetősége, vagy akár a hatósági eljárás gyorsítása is – megfelelő vagyonvédelmi beruházások esetében. Fontos ugyanakkor, hogy egységesíteni kell az első terület, a vagyonvédelem tekintetében a szakmai kiadványokat, megelőzési forrásokból indokolatlan tucatnyi helyen hasonló kiadványokat finanszírozását biztosítani, ezek, s különösen a tájékoztató kiadványok kiadását centralizálni szükséges.

E két területet tartanám igazán a rendőrség (jelenlegi) profiljába illeszthetőnek, minden más, különösen speciális prevenciós metodikát (pl. a drogokkal kapcsolatos megelőző munkát) csak annak igazi gazdájával, addiktológusokkal, pszichiáterekkel, pedagógusokkal közösen kimunkált és végzett cselekvési program részeseiként látnám eredményesnek.

Szükséges lenne, ha a rendőrség központi irányításában teret kapna a közösségi szemlélet, amelynek fontos eleme lehet a helyi kapitányságok relációjában a helyi problémák helyi, közös megoldása, ahol a közösség így sajátjának érezhetné rendőrségét, s annak (bűnmegelőzési) feladataiban a központi költségvetésen túl társfinanszírozóvá léphetne elő.

Az egész világon tanúi lehettünk az elmúlt évtizedekben annak, hogy időszerű és szükséges
- javítani a rendőrség és a polgárok közötti viszonyt;
- szakmaivá, politikamentessé és konszenzuson szerveződővé tenni a rendészeti praxist;
- folyamatos képzéssel, tanulással javítani az itt tevékenykedők cselekvési és gondolkodási rutinját. (Ma több cégnél a munkatársaknak munkaidejük 25%-át kötelezően tanulással kell tölteni. Eretnek gondolat lenne mindez a rendőrségen!)

Ennek egyik lehetséges alternatívája lehet az a közösségi szemlélet, amelynek hiteles mozgásterét a megelőzés szolgálhatja.

Összefoglalás helyett

Meggyőződésem, hogy a bűnmegelőzés akár rendőri, akár társadalmi megítélésében, a szerepvállalásokban a hangsúlyok átrendeződése figyelhető meg, s ez csak akkor lesz sikeres, ha önkormányzati, civil közösségi és társadalmi vezetők a számukra megnőtt cselekvési térben akarják és képesek a nekik adódó szerepet betölteni,
E tevékenység akkor válhat érdemi cselekvéssé, akkor lehet sikeres, s vívhatja ki a szakma presztízsét, a polgárok elismerését, ha ezen társadalmi közszereplők, beleértve a rendőrség vezetőit is felismerik, hogy szakítani kell az évek óta begyakorlottnak tűnő hagyományokkal, pl. oktalan járőrözésekkel, hiszen korábban Belgium példája is bebizonyította: a rendőri munka legnagyobb része nem süvöltő szirénákkal végezhető. Nem merész dolog tehát szilárd hittel vallanom: megérett az idő a paradigmaváltásra.
Kiváló elméleti felkészültségű szakembereinket össze kell békíteni a gyakorlati munka harcosaival, s meg kell teremteni a megelőzési szakemberképzés mellett a megelőzési intézményhálót is.

Bár az egész világon globalizációs folyamatoknak vagyunk tanúi, a megelőzésben e mellett, az átfogó és nemzeti összehangolt programok mellett igazán nagy hangsúlyt kapnak a regionális, helyi programok, amelyek a helyi bűnözésre adnak választ. Egyszerre kell látni és kezelni a nagyvárosi és a kisebb, helyi bűnözési hajlandóságot.
Ezzel együtt biztosítani kell, egy helyre központosítva a megelőzés anyagi forrásait, ebben feltétel nélküli politikai kompromisszumot kell kötni, s
Folyamatos szakmai kontrollt kell gyakorolni az intézményi, helyi programok felett,
El kell gondolkodni azon, mi az amit lehet, érdemes és szükséges piacosítani, vagy privatizálni a megelőzés feladataiból? Lehet-e állandó forrást biztosítani pl. civil, bűnmegelőzéssel foglalkozó szervezetek számára bér- és más költségekre, anélkül, hogy állami alkalmazottakká válnának, annak terhei nélkül? Melyek azok az önálló projektek, amelyek bárhol adaptálva sikerrel mozgatják meg a közösség tagjait?

Vissza kell adni, vagy meg kell teremteni (?) a megelőzés szakmai hitelét. A Belügyminisztérium (bűnmegelőzési szakmai) vezetésének gondoskodnia kell arról, hogy a fogalom, s az ehhez tartozó know-how védett legyen, s kritikusan ügyelni arra, mely szervezetek használhatják az „országos” vagy akár „szakmai” jelzőt a megtévesztés szándéka, ténye és árnyéka nélkül.

Néhány éve azt írtam: Reményeim szerint a jövőben, a civil közösségek felemelkedésével, a megelőzési munka rangjának megfelelő értékelésével e program is új lendületet kap. Ma már tudom, nem így van, nem így lesz. Félek azonban, hogy az e téren együttműködni szükséges közösségformálók gondolkodás és szemléletváltása nem, vagy még hosszabb idő alatt érhető el. Ebben is fontosnak vélném az innovatív tőke térnyerését, s azt, hogy a rendőri, közigazgatási vezetői posztok betöltésekor a szellemi teljesítmény mellett a közösségi teljesítmény kiválasztása is döntő legyen. Gyakorta találkozom (rendőri) vezetővel aki a bűnmegelőzés ügyében is naiv határozottsággal és egyszerűséggel igazít el, s „ő megmondja, - mert tudja – hol kel fel a Nap.” Ezt jó tudni, s mosolyogni.
Jómagam, aki Márait, s igazságkeresését idéztem a bevezetőben, inkább egy Gide mondást választottam – ebben is - mottómul: „Szeretem azokat, akik keresik az igazságot, és irtózom azoktól, akik azt hiszik magukról, hogy megtalálták.”

Jegyzetek
1 Korinek László: A társadalom emésztési zavara avagy a közbiztonság és bűnügyi helyzet Magyarországon. Magyarország politikai évkönyve, Budapest 1998.

2 Lee and Young: What is to be done about law and order. 1985.