A honi ügyészségi struktúrában felmerülő legfontosabb szakmai-politikai kérdés volt néhány éve, hogy az ügyészség szervezete a Parlamentnek vagy a Kormánynak legyen alárendelve. Bár míg a Parlament esetében a jelen helyzet mutatja: ezen alárendeltség, amely „független” intézményként jeleníti meg az ügyészséget, mit is jelent akkor, amikor sajátos politikai kinevezési metodikával operál a mindenkori hatalom.

„…oly jogsértő cselekmények megtorlását, melyek a köz érdekeit sértik, nem lehet függővé tenni a sértett magatartásától, hanem a jogsértőt ettől függetlenül hatósági személynek kell perbe fognia…” E koncepció hatósági személyei voltak a királyi ügyészség létrejötte előtt a vármegyék és a szabad királyi városok törvényhatósági tiszti ügyészei, és 1848 előtt (részben) az uradalmi ügyészek.
A tiszti ügyész tagja volt a városi törvényszéknek, a magisztrátusnak, sok esetben nem csak a vizsgálat, hanem a védelem képviselője volt, sőt magánjogi perekben képviselte a megyét, őrködött az „illedelem felett”. Fontos azonban megjegyezni, hogy mint vádló nem volt független a bíróságoktól, e vádlói jogkör sokszor „közhatározat erejével” lett feladata, amit köteles volt meggyőződése ellenére is képviselni. „Egyáltalában pedig egész működésében csupán a külszerű formulának, a látszatnak szolgált…”

A Bach-korszakban „állodalmi ügyészek” léptek a korábbi tiszti ügyészek helyébe, akik már függetlenek voltak a bíróságoktól, s a királyi ügyészi szervezetben csak az igazságügyért felelős miniszternek feleltek. A korszakot jellemző ideiglenes szabályozást 1854-ben miniszteri rendelet váltotta, s mindkettőt tiszavirág életűvé tette a kor igénye. A Kiegyezés előtti viszonyok visszakozásra kényszerítették a hatalmat, s az akkor korszerű bírósági és ügyészségi szervezet vonalai rajzolódtak meg. A közigazgatás és igazságszolgáltatás elkülönülése indokolttá tette az önálló ügyészség létrehozását, amely 1871-ben vált valóra. Legalábbis Magyarországon.

1871-ben, a királyi ügyészségről szóló XXXIII t.c. parlamenti vitájában – egy kivételével – valamennyi képviselő a Parlamentnek történő alárendelés mellett kardoskodott, ám a szavazáskor, a jelen lévő képviselők 54 %-a értett egyet a hivatkozott törvény 5. §-ával, amely rögzítette:

„Az ügyészség a bíróságtól független, és közvetlenül az igazságügyi miniszternek van alárendelve.”

Finkey Ferenc az ügyészség függetlenségét a vádrendszer nagyon fontos eszközének tekintette, hiszen

„annál alaposabb kifogás alá esik az ügyészségnek az igazságügy-minisztertől s így a kormánytól való függő viszonya” amely „…kárára van az igazságszolgáltatásnak, mert lehetővé teszi a politikai befolyás, a pártszempontok érvényesítését a büntető igazságszolgáltatásban…”

– s ezért is a bíróságtól és Kormánytól egyaránt független ügyészséget tartotta kívánatosnak.

Az, hogy a vitát mennyire nem zárta le a korabeli szavazás, ma is látszik, sőt akkoriban számos neves jogtudós továbbra is a Kormánytól független ügyészség mellett érvelt. Nem csak a jelenlegi ügyészségi törvény, hanem a közéletben egyre másra fellelhető, az ügyészség helyzetét is vitató szakmai és politikai felvetések összevetésénél is igencsak tanulságos lehet a korábbi törvény „alárendeltség” meghatározása körül kialakult vita.

A korábbi törvény nem definiálta e kifejezést, hanem az igazságügy-miniszter kapott felhatalmazást ennek szabályozására. Elgondolkodtató egy későbbi koronaügyész megjegyzése, aki ezt úgy értelmezte, mintha egy „kitöltetlen váltót” kapott volna a Kormány , mert úgy gondolta, hogy ilyen közjogi kérdések szabályozásának színtere törvény, és nem rendelet kell legyen.

Az is világossá vált, hogy az alárendeltséget nem lehet ma pusztán vezetéselméleti, államigazgatási kifejezésekkel operálva csak az irányítás, pontosabban felügyelet (felügyeleti jog) oldaláról értelmezni, mint ahogyan a törvény értelmezése azt is világossá tette, hogy az alárendeltség fogalma nem tartalmazza az utasítási jogot. Vargha Ferenc hivatkozott művéből évtizedek távlatából is visszaköszön a kérdés:

„Hát ha az alárendeltségben benne van az utasítás joga, miért emeli ki azt a főügyésznél a törvény… Ha pedig nincs benne, miért nem emeli ki a miniszternél?”

Ezt a későbbi véleményt csak megerősítette a törvényhez képest az 1891. évi XVII. t.c.:

„… a kir. ügyészségek – épp úgy, mint a bíróságok – az igazságügy-miniszter főfelügyelete alatt állnak…”

Azért azt is meg kell mondani, hogy az ügyészség Kormánytól függő státusza esetén is lehetnek és vannak garanciák, amelyek megteremtik a szükséges jogbiztonságot. Vargha Ferenc koronaügyész-helyettes ennek megvalósulását a pótmagánvád intézményében látta, amelyről (illetve amellyel kapcsolatos kiterjesztő javaslatról) külön is szólunk.

„Mert mit ér a bírói függetlenség, mit a legalitás elve, ha miniszteri utasítással ott, ahol nincs pótmagánvádnak helye, a Kormány útját állhatja az igazságszolgáltatásnak, vagy nyomozás útján a mindenható ügyésszel ott s akkor indít hajszát, ahol és amikor neki tetszik.”

A kissé archaikus megfogalmazás még ma, a kifinomultabb jogi garanciák és lehetőségek között is figyelemreméltónak tűnik.

Mittermaier, a XIX. század egyik ismert jogtudósa kiállt a vád és a védelem „fegyveregyenlősége” mellett, s úgy vélte:

„Az állami hatóságok valóságos hatékonysága és erkölcsi hatalma csak nyerne avval, ha e szervezet (mármint az ügyészség – a szerző megj.) tisztviselőinek nagyobb önállóságot biztosítanának, egyrészt az igazságügy-miniszter utasításával szemben, másrészt a megyei bíróságok mellett működő ügyészeknek a főügyészekkel szemben…”

A második világháború lezárását követő negyedik évben elfogadott alkotmányunk korábbi meghatározása („A törvényesség megtartása felett a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze őrködik.”) ma hatályos szövege az alábbiak szerint szelídült: „A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak a védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.” Az 1953-ban, a szovjet típus sztereotip verziójaként megalkotott ügyészi szervezet megreformálására tett kísérletek egyik hangzatos jogpolitikai indoka épp ez. Még akkor is, ha a szakmai igények, a kor kiváltotta jogos alkotmányossági és társadalmi elvárások összefüggése sokkal mélyebb. Már a korabeli alkotmány is rögzítette, hogy az ügyészeknek az „államigazgatási és helyi államhatalmi szervektől függetlenül” kell eljárni. Ez fontos elhatárolási ismérv volt már akkor is, a „minta” tekintetében. Az 1953-as 13. sz. törvényerejű rendelet a nyomozási kompetenciákat, illetve hatásköröket a rendőrséghez telepítette. Bár a parancsuralmi jegyek tagadhatatlanok, nálunk elő nem fordulhatott volna, hogy az ügyészek egyenruhában teljesítsék hivatásukat, s rangjelzéseik a militarista szemlélet felé orientálják őket.

Az egyik legfontosabb „ügyészségi közhely” , amit az évtizedek kitermeltek – az előző, sztálinista modell hangoztatása mellett – az volt, hogy a „burzsoá ügyészség mindenütt a végrehajtó hatalom szerve, (…) a kormánynak vagy az igazságügy-miniszternek van alárendelve és az ő utasításaikat hajtja végre…” Természetesen a korabeli politikai replika nem győzte ezzel a sokszor megint csak jogalap nélkül idézett gondolattal szembeállítani a szocialista ügyészségi vívmányt. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy az sem, hogy minden polgári államban az ügyészség a végrehajtó hatalom alárendeltje. Igaz ugyan, hogy az USA legfőbb ügyészét az elnök nevezi ki (ő a végrehajtó hatalom), de több államban a lakosság közvetlen szavazással dönti el, ki legyen az adott állam ügyészi szervezetének irányítója, ám konkrét ügyek befolyásolására, ahogy fent említettem, a kormányzatnak így sincs lehetősége. Az angol rendszerre – bár lényegesen bonyolultabb – sem igaz e polgári demokráciákra tett megállapítás.

„Nagy-Britannia Közvád Igazgatója (Director of Public Prosecutions) a Királyi Vádhatóság Főnöke (Head of the Crown Prosecution Service) a Legfőbb Ügyésznek (Attorney-General) van alárendelve, aki viszont a Parlamentnek tartozik felelősséggel. A Legfőbb Ügyészt a királynő a miniszterelnök javaslatára nevezi ki, tagja a Parlamentnek, politikus, részt vehet a kabinet ülésén, s mint főügyész független jogi tanácsadója a Kormánynak. A Kormány nem ellenőrzi a vádhatóság napi döntéshozó tevékenységét. Az igazgató a Főügyész felügyelete alatt tevékenykedik; ez azonban általános felügyeletet és nem mindennapos őrzést jelent.”

Számos különböző példát lehetne még sorolni, ám nem ez a célunk.

A hosszú évtizedeken át zajló, politikai felhangoktól sem mentes vita napjainkra sem zárult le. Elméletek csapnak össze, szakmai szervezetek foglalnak állást pro és kontra.
A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (AIDP) egyik vitát kiváltó határozattervezete, amely épp a magyar rendszerváltás hajnalán (1989-ben) látott napvilágot, az alábbiak szerint fogalmaz:

„Az államügyészség a lehetőségekhez képest legyen független a végrehajtó hatalomtól. Tevékenysége során pártatlannak, objektívnek és lojálisnak kell lennie.”

A végleges határozat már kompromisszummal zárult:

„Azokban az államokban, ahol ez lehetséges, az ügyészségnek csak általános kriminálpolitikai iránymutatás adható. A konkrét esetekben azonban teljes függetlenséggel kell közreműködnie az igazságszolgáltatásban."

Kertész Imre e döntés értelmezésében rámutat:

„Van számunkra egy fontos tanulsága az idézett AIDP-határozatnak: ha olyan döntés születne, amely az ügyészséget az igazságügyi kormányzat alá rendelné, pontosan meg kellene határozni a miniszter jogkörét, amely nem terjedhet ki a konkrét ügyekbe való beavatkozásra.”

Megjegyzem, az 1998–2002 közötti Kormány által tett előterjesztés, az ügyészség Kormány alá rendelésére – tartalmazta ezt a tilalmat.